Ajándék

Sziasztok!

Úgy gondoltam ma felrakok egy fejezetet. Írogatok itthon ilyen egyszerű fejiket és hát gondoltam Mikulás alkalmából felteszem. Nem a karácsonyról és a mikulásról fog szólni.Nem is a mikuláshoz fog tartozni. Remélem most nem néztek bolondnak. Karácsonyra meg egy igen hosszú meglepivel fogok érkezni. Értelem szerint ez is Edward and Bella fejezet. Remélem, tényleg nem néztek bolondnak 
Lenne egy kérésem is hozzátok. Mégpedig az, hogy irjatok nekem komiban vagy akár e-mailben ötleteket vagy kéréseket a  7. fejezettel kapcsolatban. mindenféle ötlet jöhet.  Boldog mikulást mindenkinek :D
Na, de akkor irány is olvasni.

Boldog Mikulást gyerekek HO-Ho-HO :)

Már megint sírok!

Van az pont amikor már nem bírod tovább. Legszívesebben elsírnád magad. De mégsem teheted meg mert nem engedheted meg magadnak, hogy sírj. Úgy gondolod gyengének éreznéd magad. Sebezhetőnek tűnnél holott nem is vagy az. Mégis annak tűnnél és kihasználnának. Ezt te nem engedheted meg magadnak. Nem tudnál abban a tudatban élni, hogy fáj. Igen fáj mert soha nem lesz úgy. Soha nem lesz úgy mint régen. De elegem van. Miért kellett nekem árvaházba kerülnöm? Miért haltak meg a szüleim? Miért hagytak itt? Minek fogadtak örökbe ezek a szülők? Hiszen nem is kedvesek sőt inkább utálatosak. Amikor tizenöt lettem onnantól fogva én csináltam mindent a ház körül. Mosogatás, vasalás, főzés, takarítás, bevásárlás. A suli mellett majd megszakadtam. Mégis tudtam tanulni egy kicsit. Ráadásul egy bosszantóan, idegesítő nővérem is volt. A nevem Isabella Swan. Fogalmam sincs, hogy miért ezt a nevet viselem. Hiszen ezek a nevelőszüleim vezetékneve. Én csak úgy vagyok ott mint valami cseléd. Persze ha eljönnek hozzánk látogatóba mindenki kitesz magáért. Nem szekálnak semmiféle hülyeséggel. Az egyik számomra igen kedves asszony Esme Cullen. Ő vigyázott régen is rám. Az árvaházban mindig vele jöttem ki a legjobban. De aztán egyre kevesebbet láttam. Azt is híresztelték, hogy elköltöztek. De a múltkor vásárlás közben láttam. Igaz ő nem vett észre de én igen. Még most is olyan gyönyörű volt mint azelőtt. Hát jó régen volt már. Tizenhét éve. Akkor láttam utoljára. Két évvel ezelőtt fajultak el a dolgok. Az apám Charlie Swan többször is bepróbálkozott nálam. Persze ezt soha nem hitték el nekem. Néha megvert és aztán… aztán megerőszakolt. Hetekig sírtam és nem szóltam senkihez. Mondhatni önkívületi állapotba kerültem. 

-        Ms. Swan. Volna szíves figyelni rám? – szólongatott a tanár.

Hírtelen ugrott be, hogy nem otthon vagyok. Teljesen elkalandoztam a saját kis világomba.

-        Persze tanár úr. Csak elbambultam. Elnézést kérek. Többet nem fordul elő.

-        Remélem is. Mi van magával Isabella? Nem szokott ön ilyen lenni. Kérem figyeljen.

Félve néztem a húgomra. Aztán válaszoltam.  

-        Semmi tanár úr. Csak a stressz. Tudja, hogy van ez.

Visszafordult a film felé és tovább néztük. Fogalmam sem volt, hogy filmet nézünk. Ide oda fordítottam a fejem. Egyszer csak négy aranybarna szempárba ütköztem. Az egyikük alacsony volt. Míg a másikuk bronzbarna hajú. Olyan különösek voltak. Észre sem vettem, hogy ott vannak. Mint sok minden mást sem. Elfordítottam a fejem és lehunytam a szemeim. Kit érdekel ez az egész ha nincs miért nézem. Legfeljebb megbukok és ugyanitt kötök ki. Lemondóan sóhajtottam majd kinyitottam a szemem. A csengő félbeszakította a filmet és pakolódni kezdtünk. Gyorsan leírtam a házit és csigalassúsággal pakolni kezdtem. Kívülről olyan lehettem mint egy élőhalott. Megvártam míg mindenki kiér és akkor indultam el. Fél óra szünet volt. Valami tanári megbeszélés folyik éppen. Elsétáltam az erdőbe és leültem. Legszívesebben napokig itt lennék és nem csinálnék semmi mást csak feküdnék. Addig sem kellene otthon halálra dolgoznom magam. Hangokat hallottam a közelből.

-        Tuti, hogy erre jött. Nézd Jason mond azt a többieknek, hogy ő akarta. Te meg megtetted. Senki nem fog tudni róla.

Na szuper! Megint belekevernek valamibe. Hát ha így kell lennie akkor legyen. Úgy tettem mintha nem hallottam volna semmit. Csak ültem a fűben jobban mondva feküdtem. Becsuktam a szemeim és úgy tettem mintha sütne a nap. Megéreztem magam felett egy testet. Kinyílottak a  szemeim és találkoztam vele.

-        Mit akarsz tőlem? – színészkedtem.

-        Nyugalom. Tudom, hogy akarod. Nem fog fájni. Kíméletes leszek. – mondta ő is.

-        Hát akkor… mire vársz? – kérdeztem fojtott hangon.

Kigombolta a nadrágom és letolta. Majd belém helyezkedett és egyre durvább lett. Végül azon kaptam magam, hogy sírok. Megint sírok. Ott feküdtem immár egyedül. Visszaöltöztem és kisétáltam a suli felé. Ám már senki sem tartózkodott a parkolóban. Kivéve egy autót. Egy fekete Volvót. Hazaengedtek mindenkit. Nekem meg direkt nem szóltak. Allison meg elvitte a kocsit. Most akkor gyalog kell mennem. Mindegy. Remélem elütnek vagy kiugrom egy kocsi elé. Legrosszabb esetben megerőszakolnak. Bár engem túlzottan az sem érdekel. Szépen elhaladtam a kocsi mellett. Nem néztem rájuk. Elegem volt. Legszívesebben felvágtam volna mindenki szeme láttára az ereim. Öngyilkos képek kavarogtak bennem. Egy kis méreg, egy éles kés, egy kocsi, beleugrani a vízbe a szakadék széléről és egyéb dolgok. Ezeket még én sem élném túl. De hát nekem muszáj mindent elviselnem. Muszáj magamba fojtanom. Már elhaladtam a sulit jelző tábla mellett amikor rákezdett esni az eső. Nemsokára hazaértem. Az ajtóban már várt rám a nevelőapám.

- Mégis merre jártál? Hiányoztál már. Nem tudtam kivel eljátszani. –röhögött fel.

Félve néztem szembe vele. De egyáltalán miért félek? 

- Na gyere szépen. Nem foglak bántani… annyira. – motyogta.

-        Nem. – tiltakoztam.

Olyan erőset rántott a karomon, hogy megmozdultak a lábaim. Bevágta az ajtót és ledobott a kanapéra.

-        Térjünk a lényegre.

A felsőm bontogatta amikor nyílt az ajtó. Nem hallottam lépteket. Olyan erősen szorította a torkom, hogy nem kaptam levegőt. Az ég világon senki sem volt a házban. Így hát akadály nélkül tette meg. Már vagy kitudja hányadik alkalommal. De én tudom mert olyan idióta vagyok, hogy számolom. Ez volt legalább a hatodik alkalom. Sírva lépdeltem fel a szobámba. Vagy egy óráig fürödtem. Aztán lefeküdtem. Vagy egy órán át a falat bámultam. Furcsa volt, hogy nem hallom Allison hangját. Talán valamelyik barátnőjénél alszik. Mindegy is. legalább nem kell a nyávogását hallgatnom. Szépen lehunytam a szemem és elaludtam. Álmomban Esmével és a családommal voltam. Boldogok voltunk. Oh… Esme ha tudnád mennyire hiányzol! Aztán belecsöppentem egy teljesen más álomba