2.fejezet

Nos itt a második fejezet.
Nagyon elszállt az ihlet velem tegnap és meg is írtam itthon.
Picit szomorú vagyok, hogy csak 3 megjegyzést kaptam.  :(
De az is több mint a semmi. :))
Remélem ennél a fejezetnél többet kapok majd.  *reménykedik*
Na de nem is írok többet inkább olvassatok.
Pussy Szancsu alias Bubi

  2.Emilien

 Reggel a ruháimat dobáltam ki a gardróbból ugyanis vadászni készültem. A fürdőben gyorsan megcsináltam a hajam és egy szolid sminket is raktam fel. Lementem a többiekhez ,akik már mind fel voltak öltözve és mintha csak rám vártak volna. Előtte bocsánatot kértem anyámtól. szerencsére már rég megbocsátott. Nem haragszik csak tudja, hogy ilyen vagyok. Teljes nyugalomban mentem el Rosalie mellett erre nem beszól? 

- Bella gyere velünk vadászni. Senki sem szeretné, ha megtámadnál valakit. Mellesleg mi ez a cucc rajtad? - finnyáskodott. 

Végignéztem magamon. Farmer, cipő, egy kényelmes póló ezeket viselem éppen most. Hát biztosan nem fogok úgy öltözködni mint ő. Rajta valami ruhaféle volt amit nem is igazán neveznék annak. Megrándítottam a vállam és kiléptem az ajtón. Na, majd ő fog nekem öltözködési tanácsokat adogatni. Arra ott van Alice. Beleszagoltam a levegőbe. A szél különböző illatokat sodort felém. Puma, szarvas és még valami egy ember. Gyorsan elindultam a puma felé. Egy darabig eljátszottam vele. Néha hagytam, hogy leterítsen a földön. Hiába minden próbálkozás engem nem tud egy legyőzni. Inkább menekülnie kellett volna. Már untam a játékot. Egy gyors mozdulattal magam alá szorítottam és rátapadtam a nyaki ütőerére. A nagymacska csak vonaglott alattam. Hiába is kapálózott nem engedtem el. Végül feladta. Mintha tudná, hogy úgysem menekül. Édes nedvei csak csorogtak le a torkomon. Minden egyes kis cseppjét kiélveztem. Ahogy fojt végig  éreztem benne az erőt és a hatalmat és még valamit talán az anyai ösztönt.  Miután végeztem vele a tetemet otthagytam és kerestem egy újabb finom falatot. Pár száz kilométernyire tőlem megéreztem egy csorda illatát. Szarvasok voltak egytől egyig. Szép kifejlett állatok. Megindultam feléjük és addig futottam amíg el nem értem őket. Ott aztán megkerestem az állatot amelyik a legidősebb volt. Nem sokáig játszottam vele. Hirtelen csaptam le rá, mint derült égből a villám csapás. Miután megteltem hazamentem. A többiek már rég otthon voltak és beszélgettek. Én csak bementem úgy ahogy voltam. Szakadt ruhában és véres szájjal. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki meggyilkolt valakit. Alice szinte lesokkolt a látványomtól. Meg sem tudott szólalni.

- Hú, hugi jól nyomod. - nevetett Emett.

- Legközelebb velem jössz és meglátod mennyire nyomom jól. - vigyorogtam én is, ahogy ő is az előbb.

Felmentem, letusoltam majd valami normálisnak mondható ruhába felöltöztem. A szakadt dolgaim meg kidobtam a kukába. Gyorsan lesuhantam a konyhába. Esme lent sütött. 

- Mi jót csinálsz? - léptem mellé.

- Az árvaházba viszek egy kis sütit. Van kedved eljönni velem? - kérdezte. 

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Tudod most voltam vadászni. Kell egy kis idő amíg visszaváltozik a szemem színe. Hülyén fog hangzani de fáradt vagyok. - mondtam.

Alice és Jasper akkor lépett be a konyhába. 

- Fáradt? Hiszen lemészároltad majdnem a fél állatvilágot! Te vagy fáradt? Mi vagy te egy mészáros gyilkos? - képedt el. 

Öh... én csak párra emlékszem szám szerint kettőre. Ezek szerint akkor... lehetséges. Előfordult már velem nem is egyszer. Sőt újszülött koromban is volt ilyen. De az kegyetlen dolog volt.  Az idő megfagyott körülöttünk. Emlékezni kezdtem.

"1911. október 9.

Vámpírrá válásom kezdetének a korszaka. Az első hónapokat kegyetlen gyilkolászással töltöttem el. Ezekben a hónapokban vérengző voltam. Falvakról, falvakra jártam. Minden este másik családot öltem meg. Bemásztam hozzájuk és egytől egyig megöltem őket. Elkezdtem a család fővel majd sorba. Hiába könyörögtek nekem nem álltam meg. A vér hajtott előre. Három héten belül egy város részt kiirtottam.  Csak a szomjam vitt előre. Többet akartam. Még és még mindaddig amíg be nem telek vele. Egy napon ismeretlen földre tévedtem. Iszonyat bűz járta át a helyet. Minden centiméterén érezni lehetett a szagot. így hát továbbálltam. Viszont ha nem lett volna ennyire orrfacsaróan büdös ők sem ússzák meg. Vérengzésemet Egy vámpír állította meg. Egy ismeretlen vámpír akinek nem tudom a nevét a mai napig. Követte a nyomaim. Nem volt nehéz. Mindenfelé holttestek és élettelen táj. Ő nem volt nomád mint én. Állatokkal táplálkozott. Valahogy éreztem, hogy jót akar. Végül is ő állított meg. Abban az évben több mint kétezer embert öltem meg. Amikor véglegesen le tudtam állni újszülött létemre Emilien szembesített a dolgokkal. Szörnyen bántam és utáltam magam. Később ugyanúgy rászoktam az emberi vérre, de csak mértékletesen ittam belőlük. Csak a rosszakat bántottam." 

Megszakadt az emlék. Újraéltem azt amit nem akartam. Amit egészen száz éve próbáltam elnyomni magamban. Aki most a konyhában tartózkodott látta amit én láttam. Sőt még Edward is látta. Ezek után utálni fognak végül is jogosan. Ki ne utálna egy olyan lényt aki megölt egy csomó embert azért, mert nem számított neki más mint a vér, vér és vér. Esme, Alice és Jasper csak néztek rám. Elmentem onnan fel a szobámba ahol legalább békén hagynak egy kis időre. Lentről felhallottam a beszélgetést. 

- Alice te ezek után is tudod sajnálni? Edward szerint nincs lelkünk és szörnyek vagyunk. Akkor ő mi, egy angyal? - utálkozott Ros.

- Rosalie vegyél vissza. - szólt rá Esme.

- Komolyan ti mindannyian ott voltatok. Nem hiszem el, hogy nem láttátok mennyire szenvedett utána. Ez már kétszáz éve volt és még emlékszik rá. Mindenre emlékszik. Hiába ezt soha nem tudja elfelejteni. – sajnálkozott Alice.

- Edward láttad te is ugye? - kérdezett Esme.  

- Láttam és őszinte legyek nem tudom mit mondhatnék. - mondta. 

Innentől nem voltam kíváncsi a részletekre. Kiültem az egyik fára és néztem a tájat. Láttam ahogy egy kicsi puma az anyjával játszik. Csak néztem őket. Hiába próbáltam nem a házra figyelni mégis megütötte a fülem egy ismerős hang. Emilien. Berontott a házba és nekiesett a családomnak. 

- Hol van az a cafka? - üvöltött. 

Egy újabb emlékkép jutott felszínre az elmémben. 

" Még én változtattam át valamikor 1925-ben. Könyörgött nekem. Nem volt más választásom. Meg akartam ölni, hogy ne fecsegje ki a dolgokat de aztán mégis életben hagytam. Utána kihasználtam. Magam ellen fordítottam. Eltűntem az életéből és utána nem is láttam egészen tíz évig. 1935-ben megismerkedett egy emberrel. Valami barna hajú Lili volt a neve. Nem tetszett nekem az a nő. Olyan titokzatos volt. Figyeltem őt minden nap. Mivel nem tudta, hogy ő vámpír ezért nem engedhettem meg magamnak, hogy éljen. Én diktáltam a szálakban. Megöltem őt és a családját is. Senkinek volt feltűnő. Volt olyankor, hogy családokat tüntettem el. Aki befogadott mint „átutazó” meg kellett ölnöm. Persze a fiatalabbakat átváltoztattam. Kellett a hadsereg. Ők is élnek már amennyien túlélték a harcot a farkasokkal szemben. Natalie is köztük volt. Ő volt a jobb kezem. Vele megértettem azt amit akartam. Emilien volt a bal kezem. Natalie és ők ketten összejöttek. Pár évig mi voltunk a vámpírok királyai. Azután más klánokkal is találkoztunk. Szövetséget kötöttünk a mai napig. Aztán jött a Volturi. Sokkal többen voltak mint mi a klánunk. A fél hadseregem bevetésen volt a szomszédos országokban. A Volturi akkor lépett fel. A katonáimat megölték. Köztük az egyik uralkodót is Natalit. Emilien és én különváltunk tele gyűlölettel.” 

Aki hétmérföldes körzetben volt az mind látta mit tettem. Bementem a házba ő meg ott dühöngött.   - Mért kellett felidézned? Még jobban fájjon? Szeretnéd, ha megölnélek? - esett nekem.

- Nyugodj le! Ne feledd kivel beszélsz! Én teremtettelek. Meg is ölhetlek. Magyarázkodni nem akarok ezért mutattam meg, de van olyan sejtésem, hogy nem ezért jöttél. - találgattam. 

- Nos, igazad van. Ezt elrendezzük később. Most viszont kérni szeretnék tőled valamit.  

- Hallgatlak. - ültem le. 

Időközben a család is körénk gyűlt. Mindenki leült. 

- Azért jöttem mert le akarom taszítani a trónról a Volturit. Segítened kell. Erősebb vagy náluk és tapasztaltabb is. A Volturi egyik székét akarom de minél jobban.   

- Mégis miben? Tudtommal te is vagy olyan jó mint én. Ha már a sereged is megvan minek kellek én? - érdeklődtem. 

- Tőled félnek. El sem hiszed, de félnek tőled. - adott egyszerű magyarázatot. 

- Hát jó legyen. Segítek neked. - egyeztem bele. 

A többiek meg csak hallgattak. Igen nagy a hallgatás köztük. Ezt furcsállottam is. Carlisle felállt majd mindenkit a konyhába küldött ahol leültünk és beszélni kezdett...

1.fejezet

'Először is köszönöm szépen mindenkinek a komikat. *hatalmas nagy mosoly* 

Hát remélem elnyeri a tetszéseteket a fejezet. 

Mást úgy igazán nem is írok. 

Nyomás olvasni :D ' 

Pussy Szancsuka alias Bubi
1. Egy rossz nap és az emlékek
 Már száz éve a Cullen családban élek. Még a vámpírok is tudnak változni. Változtam méghozzá rossz értelemben.Utálom őket amiért ilyenek. Utálom őket mert mind állatvéren élnek. Utálom magam is mert ehhez a klánhoz kell tartoznom. Szívesebben felfaltam volna Forks minden egyes kis nyomorult lakóját amíg csak lehetett. Mióta idekerültem csak szenvedek megint és mindenkinek keresztbe teszek. Hiába is, ilyen vagyok. Ne várjanak túl sok szeretet tőlem. Nap mint nap veszekszem vagy Alicel vagy Edwarddal, vagy aki éppen otthon van. A gyűlöletem minden nap egyre jobban fokozódik. Ez vagyok én. Egy gyűlölködő és hideg lény.  Mint egy időzített bomba. Emett szerint ilyen vagyok. Rosalie ,nos igen ő amilyen utálattal nézett rám érkezésem idején most én százszor jobban nézek rá olyan telhetetlen dühvel, hogy rám sem mer nézni. Olyankor gondolatban megdicsérem magam. A családból egyedül Esmet és Carlislet szeretem. Velük nyugodt vagyok. Igazi szüleimként szeretem őket. Edward, ő meg úgy utál ahogy vagyok. Nem tudom miért. Semmit sem ártottam neki. Állandóan veszekszik velem. Egyletlen egyszer sem kötöttem belé. Talán az zavarja, ahogy a többiekkel beszélek. Alice meg azért veszekszik velem, mert az egész családdal veszekszem. Mintha neki nem lenne mindegy. Most is itt ülök ebben a hülye szobában és nézem a plafont. Vagy már három napja nem táplálkoztam és ki sem mozdultam innen. Az ajtót meg kulcsra zártam. Nem is tudom minek. Itt úgy is kopogás nélkül szoktak közlekedni, vagy egyszerűen megfenyegetnek, hogy kiszedik az ajtóm. Már vagy két és fél perce áll valaki az ajtóban és kopog. Na, ki az? Hát persze, hogy Alice. Vásárolni akar menni. Tudja jól, hogy utálom ezt az egészet mégis engem is elcibál még ha tudja is mennyire gyűlölöm őket. Feltéptem az ajtót és közöltem vele diszkréten, hogy nem megyek vele el. Erre bevágta a "Bella nem akar eljönni velem vásárolni és ezért utálom" arcot és elment. Komolyan a plafonra mászok tőle. Nem elég, hogy egy plázányi ruhája van amit csak egyszer vesz fel de ég több kell neki. Nekem csak a fél gardróbom van tele. Neki meg az egész szoba. Néha sajnálom Jaspert. Ez a kis pukkancs ugyebár látja a jövőm. Így hát minden öngyilkos akcióm lefújva. Sokszor fordult már meg a fejemben. Edward meg az agyamban turkál már ha én engedem neki. Csak akkor tud bennem olvasni ha nyugodt vagyok. De mikor is vagyok az? Soha. Egyszerű válasz. Kivételesen eset ha Esmevel leülök beszélni. Elmeséltem neki minden fájdalmam ami a múltban történt. Biztonság kedvéért bevontam a pajzsom alá őt egyedül. Elmeséltem neki mindent ami velem történt, egészen addig amíg vámpírrá nem váltam. Se sokkal többet, se sokkal kevesebbet. Nem akarom, hogy megtudják milyen is vagyok igazából. Mert sok olyan dolog van amit senkinek nem mondok el mégis visszaemlékszem rá. Godrick nevét és az arcát, na meg amit tett velem soha nem felejtem el. Sohasem lehetett kisbabám, pedig vágytam rá. Egy olyan fiú vagy lány mint én és apja... de szép is lett volna. amíg gondolkoztam egy emlékfoszlány tört felszínre az elmémben.   

„1918. szeptember 20.

A szobában ülök és megint azon gondolkozom, hogy hogyan öljem meg magam. Valaki mindig figyel. Sohasem tudok egyedül lenni. Godrick is megint elment. Biztos a nőcskéivel hetyeg. Én mért nem vagyok elég neki? Mért érzem úgy, hogy gyűlöl, hogy utál? Talán nekem is ezt kéne tennem?! Gyűlölnöm kéne őt? Az biztos, hogy a fizikai fájdalmat el tudom viselni de a lelkieket azokat soha." 
Az emlék miután véget ért megint kopogás zavart meg. Már megint! Kivágtam az ajtót ami közben megreccsent és gondolkodás nélkül rákiabáltam az illetőre.
- Miért nem hagytok békén? Mért kell állandóan zavarni? - kiabáltam. 
- Bella én csak... - hallgatott el Esme.
Édes Istenem. Rákiabáltam arra a lényre akit tisztelek és szeretek ebben a házban. Esme elment előlem. Láttam a szemeiben, hogy rosszul esett neki. Utána akartam menni, de Edward elállta az utam. Berángatott a szobámba és nekinyomott az ajtónak. A kezeit a nyakamra szorította és beszélni kezdett. 
- Ha még egyszer így beszélsz vele én esküszöm... - fenyegetőzött.
- Mért mi lesz megölsz? Azt nem hiszem. Erősebb és tapasztaltabb vagyok nálad. Különben is egy kezdő nekem ne dirigáljon. Ja és még egy dolog, te engem ne fenyegess mert te járod meg. - gúnyolódtam és fenyegettem vissza én is.
Elengedte a nyakam majd kiment. Mi ez a maró érzés a szívemben? Mintha kést forgattak volna belém. Szeretem őt? Nem az nem lehet. Én képtelen vagyok erre. Kimentem az erkélyre és hangosan kifújtam a levegőt, a lábaim felmondták a szolgálatot. Hallottam Emett beszólását ami kicsit sem volt vicces.
- Na mi van húgi összetörtél? - gúnyolódott ő is. 
Kicsit sem éreztem a gúnyt a hangjában. De mégis úgy hangzott. 
A többiek is csatlakoztak Emett belekezdett gúnyolódásához. 
- Biztosan agyára ment az idegesség és a gyűlölet. Nem is tudom honnan tud ennyire egy vámpír gyűlölni valakit. - elmélkedett Jasper. 
- Ember korában biztos egy szipirtyó volt. Csodálkozok rajta, hogy ennek voltak szülei. Biztosan azért dobták el maguktól. Senkinek sem kellett. - mondta Rosalie egy merő gúnnyal a hangjában. 
Itt lett elegem. Most azonnal kiugrom az ablakon és rávetem magam. Megbénítom majd elcibálom a kutyusokhoz és otthagyom. Senki ne sértegesse a szüleim. Engem az még oké, de őket soha senki. Alice beugrott az erkélyre elém állt és nem engedett ki. 
- Meg ne merészeld tenni. Figyellek Isabella Cullen! - nézett csúnyám rám. 
Mintha egy bolhát látnék pattogni az elefántnak. Gúnyos vigyorom láttán visszament a többiekhez. Ugyanúgy vigyorogtam még tíz perccel később is.
De aztán a lefagyott a mosoly az arcomról. Befeküdtem az ágyba és csináltam a szokásosat, azaz semmit. Egy régi pillanatot idéztem fel. Edward és én voltunk ebben a szobában. Valamin beszélgettünk és aztán megcsókolt. Azután a csók után hetekig sóvárogtam utána. Akartam még viszont akkor kezdtem el gyűlölni őket. Lehunytam a szemeim és szabadjára engedtem a gondolataim. Halk lépésekre lettem figyelmes. Kinyitottam őket nagyon lassan a drámai hatás kedvéért. Edward felettem a két kezére támaszkodva nézett engem.
- Szóval hiányzik mi? - vigyorgott. 
- Öh.. mi is? - értetlenkedtem. 
Válaszadás helyett megcsókolt. Olyan közel húztam magamhoz a fejét amennyire csak tudtam. Szinte éreztem ahogy a levegő forrni kezd közöttünk. Fogalmam sincs mennyi ideig csókolhattuk egymást. Edward elszakadt tőlem majd a nyakamat és a mellkasom kezdte el apró kis puszikkal behinteni. Szerencse, hogy idejében leállt mert letámadom az tuti. Egy ideig egymás szemébe néztünk. Azt mondják a szem a lélek tükre. De mi van akkor ha ez tükör csak szomorúságot és fájdalmat takar? Lehet ez a tükör újra normális?             
   

Prológus- Betekintés a múltba

A nevem Isabella Cullen. Eredeti nevem Isabella Marie Swan Egmont. Az Egmont név a férjem vezetékneve.  1711. november 18.-án születtem Olaszországban. Immár a háromszázadik évemet taposom. Háromszáz évem nagy részét szenvedéssel töltöttem el. Nagy részét köszönhetem a férjemnek, aki emberi éveimben sokat kínzott. 17 életévem alatt nem sokszor találkozhattam a szüleimmel. Gyermekkorom nagy részét a nagyszüleimnél vagy a kedves férjjelöltem családjánál töltöttem.  Aztán egy nap táviratot kaptunk. Én akkor éppen Angliában voltam. A távirat szerint anyám a pestis néven ismert betegségben halt meg. Apám anyámat követően két nappal halt meg. 1730- ban temettük el őket. Az azt követő hónapokat végigsírtam. Anyám és apám végakarata szerint hozzá kellett mennem Godrick Egmonthoz. Nem akartam annak az embernek a felesége lenni. Nem tiltakozhattam ellene. Egyszerűen muszáj volt. Rá három hónapra összeházasodtunk. Az életem mellette nem olyan volt, mint más tizenévesen megházasodott lánynak. Nem voltam boldog. Mindennap kínszenvedés volt. Vártam egy csodára. Egy olyasfajta csodára, ami kimenthet innen. Hiába reménykedtem nem jött el az a csoda. A napjaim nagy része vagy a verésemmel, vagy a megerőszakolásommal töltötte el. Egy kegyetlen emberhez adtak hozzá. A legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy miután többször is megtette nem lehetett gyermekem. Tőle nem is igazán akartam. Egy gyermeket csak akkor akar az ember ha boldog párkapcsolatban él. Mi nem voltunk boldogok. Igaz néha voltak boldog napjaink is, de azok a napok is egyszer ismétlődtek meg. Egy szép napon észrevétlenül kisurrantam a házból. Bementem a városba. Egészen estig bent sétálgattam. Bárhol jobb volt, mint otthon. Otthonnak nem is igazán nevezném. Az otthon egy melegséget, biztonságot nyújtó ház. Az számomra egy kegyetlenséget nyújtó ház volt ahol a mindennapjaimat töltöttem. Hazafelé jártam, amikor követni kezdett egy férfi. Siettem nehogy lebukjak. A férfi egészen a házunkig követett. Hirtelen megtorpantam a bejárat előtt. Hátrafordultam a férfihoz. Pontosan engem vizslatott. Belenéztem a szemeibe. Furcsán vörösen csillogtak. Beszéltem is vele. Elmondtam neki töviről hegyire a bánatom és az életem nagy részét. Az mondta, hogy ő teljesen más, mint mi. Nem ember. Nem értettem, de ezt is megmagyarázta. Vámpír. Mindent elmesélt. Minden olyan dolgot, ami a vámpírokkal kapcsolatos. Sokáig tartottam vele a kapcsolatot. Míg egy napon azt kértem tőle, hogy változtasson át. Arra hivatkoztam, hogy meg akarok halni. Ami részben igaz is volt. Már nem bírtam. A kérésemnek eleget is tett. Átváltoztatott, ahogy akartam. Onnantól fogva bosszút álltam a kedves kis férjemen. A mai napig bánom, hogy olyan voltam. Sok olyan dolgot tettem, amire nem szívesen emlékszem. Egy kedves barátom segített nekem sok dologban. Legfőképpen abban, hogy a vámpír nemzedék trónjára üljek. Mindössze kétszáz teljes évig uralkodtam azon a trónon ahol most a Volturi ül. A vámpír hadsereg nagy része másoknak segített. Nem sokan maradtuk a várban. A Volturi ezt ki is használta. Valószínűleg besúgó volt köztünk, aki bármelyik pillanatban riaszthatta őket. Így levertek engem a trónról. Kétszáz év után Carlisle talált rám. Az utcán kódorogtam és emberek után kutattam. Egy Forks nevű kisvárosban élek vele és hét másik családtagommal. Az életem azóta hideg, kemény, és érzelemmentes. Nagyjából ennyi lenne az életem. 

Nah megérkezett a prológus. Remélem, mindenkinek tetszik.
Az első fejezet KEDD-en lesz. 
Jó olvasást mindenkinek. :)
Pusszancs Szancsu alias Bubi :))

Köszöntő

Köszöntök mindenkit aki benéz az oldalamra. :)
Na, ezt is összehoztam. Úgy gondoltam megpróbálkozom az írással.
Suli mellett remélem lesz időm. A frissről majd mindig írok. Ízelítőket is rakok fel.
Remélem tetszeni fog kedves idelátogató. 
Egyenlőre ennyi lettem volna.
Jó olvasást kíván a blog írója Bubi alias Szandi. :)