1.fejezet

'Először is köszönöm szépen mindenkinek a komikat. *hatalmas nagy mosoly* 

Hát remélem elnyeri a tetszéseteket a fejezet. 

Mást úgy igazán nem is írok. 

Nyomás olvasni :D ' 

Pussy Szancsuka alias Bubi
1. Egy rossz nap és az emlékek
 Már száz éve a Cullen családban élek. Még a vámpírok is tudnak változni. Változtam méghozzá rossz értelemben.Utálom őket amiért ilyenek. Utálom őket mert mind állatvéren élnek. Utálom magam is mert ehhez a klánhoz kell tartoznom. Szívesebben felfaltam volna Forks minden egyes kis nyomorult lakóját amíg csak lehetett. Mióta idekerültem csak szenvedek megint és mindenkinek keresztbe teszek. Hiába is, ilyen vagyok. Ne várjanak túl sok szeretet tőlem. Nap mint nap veszekszem vagy Alicel vagy Edwarddal, vagy aki éppen otthon van. A gyűlöletem minden nap egyre jobban fokozódik. Ez vagyok én. Egy gyűlölködő és hideg lény.  Mint egy időzített bomba. Emett szerint ilyen vagyok. Rosalie ,nos igen ő amilyen utálattal nézett rám érkezésem idején most én százszor jobban nézek rá olyan telhetetlen dühvel, hogy rám sem mer nézni. Olyankor gondolatban megdicsérem magam. A családból egyedül Esmet és Carlislet szeretem. Velük nyugodt vagyok. Igazi szüleimként szeretem őket. Edward, ő meg úgy utál ahogy vagyok. Nem tudom miért. Semmit sem ártottam neki. Állandóan veszekszik velem. Egyletlen egyszer sem kötöttem belé. Talán az zavarja, ahogy a többiekkel beszélek. Alice meg azért veszekszik velem, mert az egész családdal veszekszem. Mintha neki nem lenne mindegy. Most is itt ülök ebben a hülye szobában és nézem a plafont. Vagy már három napja nem táplálkoztam és ki sem mozdultam innen. Az ajtót meg kulcsra zártam. Nem is tudom minek. Itt úgy is kopogás nélkül szoktak közlekedni, vagy egyszerűen megfenyegetnek, hogy kiszedik az ajtóm. Már vagy két és fél perce áll valaki az ajtóban és kopog. Na, ki az? Hát persze, hogy Alice. Vásárolni akar menni. Tudja jól, hogy utálom ezt az egészet mégis engem is elcibál még ha tudja is mennyire gyűlölöm őket. Feltéptem az ajtót és közöltem vele diszkréten, hogy nem megyek vele el. Erre bevágta a "Bella nem akar eljönni velem vásárolni és ezért utálom" arcot és elment. Komolyan a plafonra mászok tőle. Nem elég, hogy egy plázányi ruhája van amit csak egyszer vesz fel de ég több kell neki. Nekem csak a fél gardróbom van tele. Neki meg az egész szoba. Néha sajnálom Jaspert. Ez a kis pukkancs ugyebár látja a jövőm. Így hát minden öngyilkos akcióm lefújva. Sokszor fordult már meg a fejemben. Edward meg az agyamban turkál már ha én engedem neki. Csak akkor tud bennem olvasni ha nyugodt vagyok. De mikor is vagyok az? Soha. Egyszerű válasz. Kivételesen eset ha Esmevel leülök beszélni. Elmeséltem neki minden fájdalmam ami a múltban történt. Biztonság kedvéért bevontam a pajzsom alá őt egyedül. Elmeséltem neki mindent ami velem történt, egészen addig amíg vámpírrá nem váltam. Se sokkal többet, se sokkal kevesebbet. Nem akarom, hogy megtudják milyen is vagyok igazából. Mert sok olyan dolog van amit senkinek nem mondok el mégis visszaemlékszem rá. Godrick nevét és az arcát, na meg amit tett velem soha nem felejtem el. Sohasem lehetett kisbabám, pedig vágytam rá. Egy olyan fiú vagy lány mint én és apja... de szép is lett volna. amíg gondolkoztam egy emlékfoszlány tört felszínre az elmémben.   

„1918. szeptember 20.

A szobában ülök és megint azon gondolkozom, hogy hogyan öljem meg magam. Valaki mindig figyel. Sohasem tudok egyedül lenni. Godrick is megint elment. Biztos a nőcskéivel hetyeg. Én mért nem vagyok elég neki? Mért érzem úgy, hogy gyűlöl, hogy utál? Talán nekem is ezt kéne tennem?! Gyűlölnöm kéne őt? Az biztos, hogy a fizikai fájdalmat el tudom viselni de a lelkieket azokat soha." 
Az emlék miután véget ért megint kopogás zavart meg. Már megint! Kivágtam az ajtót ami közben megreccsent és gondolkodás nélkül rákiabáltam az illetőre.
- Miért nem hagytok békén? Mért kell állandóan zavarni? - kiabáltam. 
- Bella én csak... - hallgatott el Esme.
Édes Istenem. Rákiabáltam arra a lényre akit tisztelek és szeretek ebben a házban. Esme elment előlem. Láttam a szemeiben, hogy rosszul esett neki. Utána akartam menni, de Edward elállta az utam. Berángatott a szobámba és nekinyomott az ajtónak. A kezeit a nyakamra szorította és beszélni kezdett. 
- Ha még egyszer így beszélsz vele én esküszöm... - fenyegetőzött.
- Mért mi lesz megölsz? Azt nem hiszem. Erősebb és tapasztaltabb vagyok nálad. Különben is egy kezdő nekem ne dirigáljon. Ja és még egy dolog, te engem ne fenyegess mert te járod meg. - gúnyolódtam és fenyegettem vissza én is.
Elengedte a nyakam majd kiment. Mi ez a maró érzés a szívemben? Mintha kést forgattak volna belém. Szeretem őt? Nem az nem lehet. Én képtelen vagyok erre. Kimentem az erkélyre és hangosan kifújtam a levegőt, a lábaim felmondták a szolgálatot. Hallottam Emett beszólását ami kicsit sem volt vicces.
- Na mi van húgi összetörtél? - gúnyolódott ő is. 
Kicsit sem éreztem a gúnyt a hangjában. De mégis úgy hangzott. 
A többiek is csatlakoztak Emett belekezdett gúnyolódásához. 
- Biztosan agyára ment az idegesség és a gyűlölet. Nem is tudom honnan tud ennyire egy vámpír gyűlölni valakit. - elmélkedett Jasper. 
- Ember korában biztos egy szipirtyó volt. Csodálkozok rajta, hogy ennek voltak szülei. Biztosan azért dobták el maguktól. Senkinek sem kellett. - mondta Rosalie egy merő gúnnyal a hangjában. 
Itt lett elegem. Most azonnal kiugrom az ablakon és rávetem magam. Megbénítom majd elcibálom a kutyusokhoz és otthagyom. Senki ne sértegesse a szüleim. Engem az még oké, de őket soha senki. Alice beugrott az erkélyre elém állt és nem engedett ki. 
- Meg ne merészeld tenni. Figyellek Isabella Cullen! - nézett csúnyám rám. 
Mintha egy bolhát látnék pattogni az elefántnak. Gúnyos vigyorom láttán visszament a többiekhez. Ugyanúgy vigyorogtam még tíz perccel később is.
De aztán a lefagyott a mosoly az arcomról. Befeküdtem az ágyba és csináltam a szokásosat, azaz semmit. Egy régi pillanatot idéztem fel. Edward és én voltunk ebben a szobában. Valamin beszélgettünk és aztán megcsókolt. Azután a csók után hetekig sóvárogtam utána. Akartam még viszont akkor kezdtem el gyűlölni őket. Lehunytam a szemeim és szabadjára engedtem a gondolataim. Halk lépésekre lettem figyelmes. Kinyitottam őket nagyon lassan a drámai hatás kedvéért. Edward felettem a két kezére támaszkodva nézett engem.
- Szóval hiányzik mi? - vigyorgott. 
- Öh.. mi is? - értetlenkedtem. 
Válaszadás helyett megcsókolt. Olyan közel húztam magamhoz a fejét amennyire csak tudtam. Szinte éreztem ahogy a levegő forrni kezd közöttünk. Fogalmam sincs mennyi ideig csókolhattuk egymást. Edward elszakadt tőlem majd a nyakamat és a mellkasom kezdte el apró kis puszikkal behinteni. Szerencse, hogy idejében leállt mert letámadom az tuti. Egy ideig egymás szemébe néztünk. Azt mondják a szem a lélek tükre. De mi van akkor ha ez tükör csak szomorúságot és fájdalmat takar? Lehet ez a tükör újra normális?