2.fejezet

Nos itt a második fejezet.
Nagyon elszállt az ihlet velem tegnap és meg is írtam itthon.
Picit szomorú vagyok, hogy csak 3 megjegyzést kaptam.  :(
De az is több mint a semmi. :))
Remélem ennél a fejezetnél többet kapok majd.  *reménykedik*
Na de nem is írok többet inkább olvassatok.
Pussy Szancsu alias Bubi

  2.Emilien

 Reggel a ruháimat dobáltam ki a gardróbból ugyanis vadászni készültem. A fürdőben gyorsan megcsináltam a hajam és egy szolid sminket is raktam fel. Lementem a többiekhez ,akik már mind fel voltak öltözve és mintha csak rám vártak volna. Előtte bocsánatot kértem anyámtól. szerencsére már rég megbocsátott. Nem haragszik csak tudja, hogy ilyen vagyok. Teljes nyugalomban mentem el Rosalie mellett erre nem beszól? 

- Bella gyere velünk vadászni. Senki sem szeretné, ha megtámadnál valakit. Mellesleg mi ez a cucc rajtad? - finnyáskodott. 

Végignéztem magamon. Farmer, cipő, egy kényelmes póló ezeket viselem éppen most. Hát biztosan nem fogok úgy öltözködni mint ő. Rajta valami ruhaféle volt amit nem is igazán neveznék annak. Megrándítottam a vállam és kiléptem az ajtón. Na, majd ő fog nekem öltözködési tanácsokat adogatni. Arra ott van Alice. Beleszagoltam a levegőbe. A szél különböző illatokat sodort felém. Puma, szarvas és még valami egy ember. Gyorsan elindultam a puma felé. Egy darabig eljátszottam vele. Néha hagytam, hogy leterítsen a földön. Hiába minden próbálkozás engem nem tud egy legyőzni. Inkább menekülnie kellett volna. Már untam a játékot. Egy gyors mozdulattal magam alá szorítottam és rátapadtam a nyaki ütőerére. A nagymacska csak vonaglott alattam. Hiába is kapálózott nem engedtem el. Végül feladta. Mintha tudná, hogy úgysem menekül. Édes nedvei csak csorogtak le a torkomon. Minden egyes kis cseppjét kiélveztem. Ahogy fojt végig  éreztem benne az erőt és a hatalmat és még valamit talán az anyai ösztönt.  Miután végeztem vele a tetemet otthagytam és kerestem egy újabb finom falatot. Pár száz kilométernyire tőlem megéreztem egy csorda illatát. Szarvasok voltak egytől egyig. Szép kifejlett állatok. Megindultam feléjük és addig futottam amíg el nem értem őket. Ott aztán megkerestem az állatot amelyik a legidősebb volt. Nem sokáig játszottam vele. Hirtelen csaptam le rá, mint derült égből a villám csapás. Miután megteltem hazamentem. A többiek már rég otthon voltak és beszélgettek. Én csak bementem úgy ahogy voltam. Szakadt ruhában és véres szájjal. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki meggyilkolt valakit. Alice szinte lesokkolt a látványomtól. Meg sem tudott szólalni.

- Hú, hugi jól nyomod. - nevetett Emett.

- Legközelebb velem jössz és meglátod mennyire nyomom jól. - vigyorogtam én is, ahogy ő is az előbb.

Felmentem, letusoltam majd valami normálisnak mondható ruhába felöltöztem. A szakadt dolgaim meg kidobtam a kukába. Gyorsan lesuhantam a konyhába. Esme lent sütött. 

- Mi jót csinálsz? - léptem mellé.

- Az árvaházba viszek egy kis sütit. Van kedved eljönni velem? - kérdezte. 

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Tudod most voltam vadászni. Kell egy kis idő amíg visszaváltozik a szemem színe. Hülyén fog hangzani de fáradt vagyok. - mondtam.

Alice és Jasper akkor lépett be a konyhába. 

- Fáradt? Hiszen lemészároltad majdnem a fél állatvilágot! Te vagy fáradt? Mi vagy te egy mészáros gyilkos? - képedt el. 

Öh... én csak párra emlékszem szám szerint kettőre. Ezek szerint akkor... lehetséges. Előfordult már velem nem is egyszer. Sőt újszülött koromban is volt ilyen. De az kegyetlen dolog volt.  Az idő megfagyott körülöttünk. Emlékezni kezdtem.

"1911. október 9.

Vámpírrá válásom kezdetének a korszaka. Az első hónapokat kegyetlen gyilkolászással töltöttem el. Ezekben a hónapokban vérengző voltam. Falvakról, falvakra jártam. Minden este másik családot öltem meg. Bemásztam hozzájuk és egytől egyig megöltem őket. Elkezdtem a család fővel majd sorba. Hiába könyörögtek nekem nem álltam meg. A vér hajtott előre. Három héten belül egy város részt kiirtottam.  Csak a szomjam vitt előre. Többet akartam. Még és még mindaddig amíg be nem telek vele. Egy napon ismeretlen földre tévedtem. Iszonyat bűz járta át a helyet. Minden centiméterén érezni lehetett a szagot. így hát továbbálltam. Viszont ha nem lett volna ennyire orrfacsaróan büdös ők sem ússzák meg. Vérengzésemet Egy vámpír állította meg. Egy ismeretlen vámpír akinek nem tudom a nevét a mai napig. Követte a nyomaim. Nem volt nehéz. Mindenfelé holttestek és élettelen táj. Ő nem volt nomád mint én. Állatokkal táplálkozott. Valahogy éreztem, hogy jót akar. Végül is ő állított meg. Abban az évben több mint kétezer embert öltem meg. Amikor véglegesen le tudtam állni újszülött létemre Emilien szembesített a dolgokkal. Szörnyen bántam és utáltam magam. Később ugyanúgy rászoktam az emberi vérre, de csak mértékletesen ittam belőlük. Csak a rosszakat bántottam." 

Megszakadt az emlék. Újraéltem azt amit nem akartam. Amit egészen száz éve próbáltam elnyomni magamban. Aki most a konyhában tartózkodott látta amit én láttam. Sőt még Edward is látta. Ezek után utálni fognak végül is jogosan. Ki ne utálna egy olyan lényt aki megölt egy csomó embert azért, mert nem számított neki más mint a vér, vér és vér. Esme, Alice és Jasper csak néztek rám. Elmentem onnan fel a szobámba ahol legalább békén hagynak egy kis időre. Lentről felhallottam a beszélgetést. 

- Alice te ezek után is tudod sajnálni? Edward szerint nincs lelkünk és szörnyek vagyunk. Akkor ő mi, egy angyal? - utálkozott Ros.

- Rosalie vegyél vissza. - szólt rá Esme.

- Komolyan ti mindannyian ott voltatok. Nem hiszem el, hogy nem láttátok mennyire szenvedett utána. Ez már kétszáz éve volt és még emlékszik rá. Mindenre emlékszik. Hiába ezt soha nem tudja elfelejteni. – sajnálkozott Alice.

- Edward láttad te is ugye? - kérdezett Esme.  

- Láttam és őszinte legyek nem tudom mit mondhatnék. - mondta. 

Innentől nem voltam kíváncsi a részletekre. Kiültem az egyik fára és néztem a tájat. Láttam ahogy egy kicsi puma az anyjával játszik. Csak néztem őket. Hiába próbáltam nem a házra figyelni mégis megütötte a fülem egy ismerős hang. Emilien. Berontott a házba és nekiesett a családomnak. 

- Hol van az a cafka? - üvöltött. 

Egy újabb emlékkép jutott felszínre az elmémben. 

" Még én változtattam át valamikor 1925-ben. Könyörgött nekem. Nem volt más választásom. Meg akartam ölni, hogy ne fecsegje ki a dolgokat de aztán mégis életben hagytam. Utána kihasználtam. Magam ellen fordítottam. Eltűntem az életéből és utána nem is láttam egészen tíz évig. 1935-ben megismerkedett egy emberrel. Valami barna hajú Lili volt a neve. Nem tetszett nekem az a nő. Olyan titokzatos volt. Figyeltem őt minden nap. Mivel nem tudta, hogy ő vámpír ezért nem engedhettem meg magamnak, hogy éljen. Én diktáltam a szálakban. Megöltem őt és a családját is. Senkinek volt feltűnő. Volt olyankor, hogy családokat tüntettem el. Aki befogadott mint „átutazó” meg kellett ölnöm. Persze a fiatalabbakat átváltoztattam. Kellett a hadsereg. Ők is élnek már amennyien túlélték a harcot a farkasokkal szemben. Natalie is köztük volt. Ő volt a jobb kezem. Vele megértettem azt amit akartam. Emilien volt a bal kezem. Natalie és ők ketten összejöttek. Pár évig mi voltunk a vámpírok királyai. Azután más klánokkal is találkoztunk. Szövetséget kötöttünk a mai napig. Aztán jött a Volturi. Sokkal többen voltak mint mi a klánunk. A fél hadseregem bevetésen volt a szomszédos országokban. A Volturi akkor lépett fel. A katonáimat megölték. Köztük az egyik uralkodót is Natalit. Emilien és én különváltunk tele gyűlölettel.” 

Aki hétmérföldes körzetben volt az mind látta mit tettem. Bementem a házba ő meg ott dühöngött.   - Mért kellett felidézned? Még jobban fájjon? Szeretnéd, ha megölnélek? - esett nekem.

- Nyugodj le! Ne feledd kivel beszélsz! Én teremtettelek. Meg is ölhetlek. Magyarázkodni nem akarok ezért mutattam meg, de van olyan sejtésem, hogy nem ezért jöttél. - találgattam. 

- Nos, igazad van. Ezt elrendezzük később. Most viszont kérni szeretnék tőled valamit.  

- Hallgatlak. - ültem le. 

Időközben a család is körénk gyűlt. Mindenki leült. 

- Azért jöttem mert le akarom taszítani a trónról a Volturit. Segítened kell. Erősebb vagy náluk és tapasztaltabb is. A Volturi egyik székét akarom de minél jobban.   

- Mégis miben? Tudtommal te is vagy olyan jó mint én. Ha már a sereged is megvan minek kellek én? - érdeklődtem. 

- Tőled félnek. El sem hiszed, de félnek tőled. - adott egyszerű magyarázatot. 

- Hát jó legyen. Segítek neked. - egyeztem bele. 

A többiek meg csak hallgattak. Igen nagy a hallgatás köztük. Ezt furcsállottam is. Carlisle felállt majd mindenkit a konyhába küldött ahol leültünk és beszélni kezdett...