Remélem a fejezet :) köszönöm a pipákat :D Remélem kapok komit is. *reménykedik*
Amikor felnéztem Edward előttem állt védelmezőn és Tanyát fogta. Azért jól esett, hogy ennyire véd engem még tőle is? Minek vette el, ha nem szereti? Talán azért, hogy engem bosszantson? Nos ha így van akkor igaz- bosszant, hogy nem az enyém. Viszont az is bosszant, hogy nem akarta Reneesmet most meg ölne érte. Nem értem! Teljesen kiszámíthatatlan és még a nőkre mondják ezt. Pedig ez nem igaz. Na, azért részben talán, de akkor is.
- Menj innen Tanya. Ha hozzá mersz érni megint… - itt félbeszakította.
- Miért mi lesz? Bántani fogod a feleséged? Ne játszd meg magad te hülye liba. Tudom, hogy neked ő kell, de azt nem hagyom annyiban. Edward az enyém érted? Csak az enyém! – kiabált.
Felkeltem a földről és Edward mellé léptem. Az egyik kezét védelmezőn elém rakta, de eltoltam azt.
- Igazán? Mégis idejött hozzám! Ha a tiéd mért nem tartod magad mellett? Mért kellek én neki? Talán azért mert rád unt? Én nem játszom meg magam. Nem vagyok se udvarias, se engedelmes. Szabad akaratom van. Talán elfelejtetted, hogy bármikor meg tudlak ölni? Tudod nem zavar már, hogy az én szobámban laksz. Az sem zavar, hogy megcsókolod őt. Egyszerűen az zavar, hogy mindent tönkreteszel – morogtam a végére.
- Elég! Hagyjátok abba. Tanya menj haza – küldte el.
- De… én vagyok a feleséged Edward! – sipákolt.
- Azt mondtam menj haza! – morgott rá.
Csak álltam ott és hallgattam őket. Ha velem így beszélne megpofoznám az tuti. Tanya fogta magát és elfutott az erdő sűrűjébe. Edward meg felém fordult.
- Sajnálom, hogy látnod kellett ezt. Nem hagyhattam, hogy bántson. Már hetek óta így viselkedik. Amióta megtudta, hogy gyermeket vársz tőlem – nézett rám.
- Mond csak kibírod? – kérdeztem undorral.
- Muszáj Bella, muszáj – nevetett fel.
Ez nem olyan igazi nevetés volt. Keserűség volt benne. Hová fajultunk? Elvett egy nőt aki kiállhatatlan. A házasság durva mivolta végleges helyzetet teremt, megfosztja az embert akaratától, a választás lehetőségétől, mondattana van, mint a nyelvtannak, az ihletet helyesírással pótolja, a szerelmet írásbeli dolgozattá silányítja, tönkreteszi az élet titokzatosságát, nyilvánvalókká az időszakos, elkerülhetetlen dolgokat - a levetkőzött nő nem mennyei látvány többé -, elértékteleníti jogait annak is, aki gyakorolja, annak is, aki aláveti magát, megzavarja a mérleg billenésével az erős nem és a hatalmas nem bájos egyensúlyát. Kedvesen rámosolyogtam és megszólaltam.
- Nem igazi fájdalom melytől könnyes lesz a szem, hanem amit magunkban hordozunk titokban, csendesen – mondtam neki.
Remélem elgondolkozik ezen. Nekem is van min gondolkodnom. Akarom őt most már biztos. Harcolnom kell érte. Ha hiszek benne, ha hiszek önmagamban minden sikerül. Sikerülhet elválnia és akkor együtt leszünk. Reneesme, Edward és Én. Milyen szép is lehetne. Bár úgy is lesz valami ami keresztbe tesz. Nekem egy harcot kellett volna lebonyolítanom és a Volturi helyére ülnöm. Most itt vagyok vele és a lányunkkal. Mert igen is az övé. Még, ha először nem is akarta és egy egyszerű szörnyetegnek nevezte őt. Viszont amikor meglátta és a kezében volt mintha megváltozott volna. Változás? Vajon tényleg jól jött ez nekem és neki? Mennyire tűnök sebezhetőnek, gyengének? Félnek még tőlem? Gyűlölnek? Szeretnék újra olyan lenni mint réges régen. Önfeledten nevetni és boldogan sétálgatni és élvezni a szelet amint belekap a hajamba és ide-oda dobálja. Lehetséges ez? Tűnődtem el magamban.
- Bella akarlak téged. Szépen kérlek bocsáss meg nekem. Bocsásd meg, hogy magadra hagytalak és, hogy a gyermekünket egy szörnynek neveztem. Azt akarom nem is azt szeretném, hogy velem légy. Ez teljességgel lehetetlen. Te nem akarsz engem igaz? Kérlek válaszolj! – könyörgött.
- Edward ne tedd ezt! Nem kell megalázkodnom előttem. Én… már azt sem tudom mi a helyes és mi a helytelen. Megváltoztam – sóhajtottam.
- Azt látom, de az érzéseid is irántam igaz? – lépett közelebb.
Elléptem előle és kikerültem őt. Nem akarok a szemébe nézni. Még azt hiszi megalázkodok és kérem, hogy legyen az enyém. Hiszen már az ahogyan én is az övé. Szeretjük egymást.
- Bella válaszolj már! – csattant fel idegesen.
Megfordultam és mély levegőt vettem. Bár fölöslegesen. Nekünk nincs szükségünk a levegőre. Mégis így emberiesebbnek tűntem.
- Edward ez már egyértelmű. Változtak, de nem rossz értelműen. Még mindig ugyanúgy szeretlek mint előtte – néztem rá.
- Igazat beszélsz? – fogta meg a karom.
- Na, szépen nézünk ki. Az előbb mondtam, hogy szeretlek most meg kételkedsz bennem? – akadtam ki.
- Nem csak jó volt hallani még egyszer – mosolygott.
- Te… te… - böködtem a mellkasát.
Hírtelen magához húzott és szenvedélyesen rátapadt az ajkaimra. Az egyik kezét a nyakamra míg a másikat a derekamra helyezte. A nyelvünk szinkronban mozgott egymással. Ezúttal a csókunkat senki sem szakította meg. Örültem is neki. Miután elváltak az ajkaink közelebb nyomtam magam hozzá mire felnyögött. Kíván engem. Mire feleszméltem egy fának voltam nekidöntve. Edward rátapadt a nyakamra és csókolgatta ezzel nyögéseket kicsalva belőlem. Nagy nehezen eltoltam magamtól.
- Ezt talán nem itt kéne. Vissza kell mennem Reneesmehez – suttogtam.
- Muszáj? – kérdezte mint egy kisgyerek.
- Muszáj. Keresni fog és nem akarom, hogy egyedül legyen az erdőben. Még a „kedves” barátnőd elrabolja, de akkor addig élt - indultam el.
- Veled megyek – jött mellém.
Vissza kéne mennie a Denali házba. Holnap is lesz nap. Holnap is tudunk találkozni. Egy ideig jött velem majd az ajtóban megállt.
- Megyek, még túl kell esnem egy vitán. Jó éjt szépségem! – köszönt el.
- Hé, csókot nem is kapok?! Csak úgy itt hagysz? – kiáltottam utána.
Egy fuvallat megcsapta testem. A szája máris az enyémen volt és vadul ostromolta az ajkaim. A kezem a nyakára fontam és magamhoz húztam. A csók végén elmosolyodtam és egy apró kis puszit még nyomtam a szájára.
- Na, jó most már tényleg mennem kell – ment el.
Miután elment bementem. Bent Kat letámadott.
- Bella mesélj csak nekem! – sejtelmesen mosolygott.
- Ti tudtátok ugye? Te és Alice. Ti pontosan tudtátok, hogy Edward vadászni ment. Alice azt is tudta, hogy én is megyek és találkozunk. Különben sincs mit mesélnem. Gondolom mindenki aki vámpír a környéken járt hallotta – ültem le.
- Az igaz, de én mindenre kíváncsi vagyok – ült le.
- Kat ezt most ne. Gondolkodnom kell. Majd holnap megbeszéljük. Reneesme alszik már? – kérdeztem rá.
- Igen, miután elmentél felébredt, de visszaaltattam – mondta Kat anyásan.
Mintha neki is a gyereke lenne. Nem vagyok féltékeny csak jól esik, hogy gondoskodik róla. Egyszerűen imádja ahogy én is. gyorsan be is mentem hozzá megnézni, hogy alszik. Amikor elültem az ágyra hűlt helyét találtam. Mégis hol a jó bánatban van? Ha Tanya vitte el én esküszöm, hogy nem éri meg a holnapot.
- Na, hogy alszik a kis szépség? – jött be Kat.
- Sehogy sem. Nincs itt. Eltűnt – morogtam.
- Pedig esküszöm, hogy itt volt. Talán éhes lett. Tudod milyen volt amikor még kisebb volt. állandóan enni akart. A szomja hajtotta – emlékeztetett Kat.
- Remélem is, hogy igazad van. Ha a bolond nővéred vitte el bosszúból akkor én megölöm – néztem rá.
Mozgolódást hallottam az ajtó felől. Azonnal odakaptam a fejem és ott állt Reneesme. A ruhája pár helyen vérfoltos volt. Igaza volt Katnek. Elém sétált és szomorú volt az arca.
- Bántottak? – kérdeztem azonnal.
- Nem mami. Nagyon éhes voltam és elmentem vadászni – mondta halkan.
- Mért nem szóltál Katarina néninek? – róttam meg.
- Mami ugye nem haragszol rám? – szipogott.
- Jaj, kincsem nem haragszom. Nagyon megijesztetted a anyut. Többet ne menj el úgy, hogy nem tudom merre vagy – öleltem magamhoz.
- Sajnálom anyu. Legközelebb szólok – adott egy puszit.
Leültünk az ágyra és elaltattam. A fejét ráfektette a mellkasomra és elaludt. Egész éjjel őt néztem és hallgattam a szuszogását. Még mindig nem értem egy vámpír bébi, hogy tud aludni? Hiszen a vámpíroknak nincs szükségük alvásra. Carlisle tudna valamit mondani róla, de kétlem, hogy szóba állnának velem a múltkoriak után. Esme teljesen összetört. Sajnálom őt hiszen olyan mint a vérszerinti anyám. De akkor nagyon dühös voltam mindannyiukra. Egész éjszaka a családon járt az eszem. Reggel aztán hangokra lettem figyelmes. Lassan kimásztam az én kis alvó tündérem alól és kimentem a nappaliba. Alice ott ült és olyan furcsa volt. azonnal odamentem hozzá és leültem mellé. Azonnal a nyakamba borult és mintha sírt volna. Alice sírni? Ő sohasem sír!
- Mi a baj Alice? Mik ezek a foltok rajtad? Jasper bántott? – dühbe gurultam.
- Nem, Jasper nem bántana semmilyen körülmények között – szipogott.
- Mond már el neki Alice! – kiabált rá Kat.
- Mégis mi folyik itt? Kezdek kijönni a sodromból – néztem hol rá, hol Alicere.
Alice nem mondott semmit csak nézett maga elé. Látomása van. Kat ekkor rám nézett majd rá és idegesen felcsattant.
- Majd akkor én elmondom. Az a nagy helyzet, hogy Tanya nekiugrott Alicenek, mert ő felcukkolta valamivel – mondta.
- Hogy mi van? – néztem Alicere.
meg sem vártam mit mond. Felpattantam a helyemről és elindultam a Denali ház irányába. Könnyen odataláltam hiszen éreztem őket. Berontottam a házba és megállás nélkül Tanya szobája felé vettem az irányt. Amikor berobbantam az ajtón amit láttam lesokkolt.............
Fogadjunk hogy Tanya azzal Edwarddal turbékol éppen -.-"
VálaszTörlésKülönben tetszett a fejezet :)
Most sajna nincs időm többet írni...
xoxo
Daphne