4. Egy kis titok

Sziasztok!

Először is nagyon köszönöm Puszmónak, hogy ismét segítségemre volt. :D

Remélem kapok pár kommentet. *reménykedik*. Nem akarok könyörögni meg semmi ilyesmi, nehogy félreértsetek. Csak érdekelne kinek mi a véleménye, vagy mit gondol. 

Jó olvasást kíván Szancsu alias Bubi. 

Amint beléptem a szobámba, a vörös hajú nőszemély, akinek a nevét még nem tudom, az ágyamon ugrándozott. Ott álltam az ajtóban és néztem, ahogy összetúrja a szépen berendezett ágyat, amit gondolom Esme csinált meg gondosan. Megköszörültem a torkom.

-        Khm mi lenne, ha kimennél a szobámból? – kérdeztem.

-        Már megbocsáss, de ez az én szobám. Különben is te nem sokáig leszel ezen a világon – mondta.

-        Hogy mondtad? – értetlenkedtem.

-        Jól hallottad. Edward a vőlegényem. Hát nem csodálatos? Amint elvesz feleségül, átalakítom ezt a borzalmas szobát az én ízlésemre – fintorgott.

-        Na, azt felejtsd el. Ez a szoba soha, idézem soha nem lesz a tiéd. Most pedig menj, mielőtt kárt teszek benned – dühödtem be.

Kitipegett a magassarkújában és becsapta az ajtót. Hihetetlen, egy napja ismerem és máris képes felhúzni. Még hogy az ő szobája! Ha meghalok esetleg. Bementem a gardróbba kerestem egy fekete cicanadrágot, meg egy fehér pólót. Amíg kutakodtam, Edward jött be hozzám. Hátrafordultam és kíváncsian néztem rá. Egy darabig néztük egymást.

-        Bökd ki, miért jöttél? – kérdeztem unottan.

-        Nem szeretném, ha közted és a menyasszonyom között gondok lennének – mondta minden kertelés nélkül.

-        Tudod, hihetetlen vagy. Azok után, ami kettőnk közt volt a m… - hallgattam el, majd folytattam – Egyet mondok, ha az a nőszemély erre a szobára pályázik, előbb kell megölnie engem. Neki semmi joga idejönni. Több éve élek veletek ő meg hány napja is? – kérdeztem

-        Már egy hete – válaszolt.

-        Oké. Ő egy hete van itt én meg száz éve. Nem fog ez nőszemély kitúrni a saját szobámból – mondtam.    

-        Annak a nőszemélynek neve is van, méghozzá Tanya – morgott.

-        Engem aztán nem érdekel – morogtam én is.

Hallottam, hogy kimegy Tanyához. Szóval Tanya a drágalátós menyasszony. Hagyjuk is! Gyorsan felöltöztem és lementem Esméhez, aki épp sütni készült.

-        Szia, az árvaházba készülsz? – kérdeztem tőle.

-        Szia, igen. Eljössz velem? – mosolygott.

-        Úgy sincs jobb dolgom és szívesen megnézném, hol dolgozol – mosolyogtam én is.

-        Akkor még egy óra és mehetünk is. Addig csinálj valamit – mondta.

Elindultam a szobámba. Kidobáltam a cuccaim nagy részét. Szinte mindegyik butikból van ruhám. Rendetlenség lévén szépen összehajtogattam őket. Addig is csináltam valamit. Ahogy pakolásztam, előkerült egy ősrégi ruhám. Felpróbáltam és nézegettem magam a tükörben. Eszembe jutott az a régi idő, amikor anyámmal vásároltunk ilyen ruhákat.

     „1926. június 15.

Anyuval épp vásárolni megyünk. Már vagy hat boltban jártunk. Egyikben sem volt olyan ruha, ami nekem tetszett. Amiket megvettünk, azok olyan muszáj ruhák. Különböző estékre veszem fel. Az utolsó butikban csomó szép ruha volt. pénznek nem volt hiánya. Hiszen pénzesek a szüleim. Nem dicsekszem vele sehol. Hiszen majdnem mindenki szülei jómódúak vagy gazdagok, nagyon gazdagok. De vannak szegények is. Miután megvettük a ruhákat, hazafelé indultunk. Este hivatalosak voltunk a férjemmel és a családommal egy estélyre. Egy fodros rózsaszínű lenge ruhát vettem fel. Sok olyan embert láttam, akit nem is ismertem. Közülük a férjem ismerősei. A mi ismeretségi körünkből is voltak páran. Ám egy férfi állandóan engem nézett. Hiába beszélt hozzá valaki, az a férfi engem keresett a szemével. Ha kimentem a teraszra, pár méterrel mindig közelebb jött hozzám. Ez így ment egész este, amíg nem szóltam Godricknak. Ő azonnal jelenetet rendezett. Miután mindenki engem bámult. Kimentem egyedül sétálni és az sem érdekelt, hogy megfázom. Csak a könnyeimmel törődtem. Ennek is csakis én vagyok az oka, mint mindig mindennek. Leültem egy padra és lehajtottam a fejem. Később két kezet éreztem meg a kezeimen. Felnéztem és láttam Godrick arcát.

-        Isabella, ne sírj. Sajnálom az előbbit. Nézz rám – kért.

Ránéztem, majd figyelmesen hallgattam a mondandóját.

-        Tudom, hogy nem vagyok egy jó férj és tudom, hogy sokat bántottalak, de egy valamit ígérek. Megígérem neked, hogy bárki, aki téged bántani mer, annak velem gyűlik meg a baja – ígérte.

Hiába is mondott vagy ígért bármit, nem tudtam benne megbízni.”

Fogalmam sincs, mióta nézegethettem magam a tükörben. Esme is elmehetett már. Akkoriban azon az estén tényleg elhittem neki. Azt az ígéretét elhittem. Akkoriban más volt. A férfiak máshogy viszonyultak a nőkhöz. De ideje visszatérnem a jelenbe. Kivettem egy convers cipőt, fekete farmert, egy szürke pólót meg egy kék kardigánt felvettem és lesuhantam a konyhába. Meglepődve vettem észre, hogy a konyhában Esme megállt a mozgásban. Mintha nem is „élne”, persze csak képletesen. Pár perc után megmozdult.

-        Mi… mi volt ez? – kérdezte ijedten.

-        Nem tudom. Amikor lejöttem, már így találtalak – tettem az ártatlant.

Esme csak nézett rám, majd tette a dolgát. Azt hiszem, most egy nagyot hazudtam. Még senki sem tudja azt a képességem. Sőt semmilyen képességem senki sem tudja. Ez a képesség a megfagyasztás. Ha többet időzöm a múltban, megfagy körülöttem a tér. Ilyenkor úgy tűnik a hétköznapi embereknek, mintha semmi sem történt volna. Na, de egy vámpírnak. Azokkal már más a helyzet. Megfagy körülöttük az idő. Úgy érzékelik, mintha meghaltak volna. A mai napig nem használtam ezt a képességet. Most valahogy bekapcsolt. Valószínűleg az a személy a múltamban a gondok okozója. Az agyam el akarja felejteni az ismeretlent. Ajaj, nem lesz ez így jó! Láttam Esmén is, hogy nem hisz nekem. ’ Most találj ki valami okosat Bella’. Ha úgy csinálok, mintha én is megfagytam volna, talán hisznek nekem. A francba ezzel a képességgel. Gondolkozásomból Edward és a többiek hangja szakított ki.

     - Ez akkor sem volt normális. Gondolom, mindenki úgy érezte, mintha halott lenne. Ki kell derítenünk, mitől volt ez – mondta Edward.

- Talán én segíthetek – jött a hang mögülünk.

Háromszázhatvan fokos fordulatot vettem. Ott állt mögöttem Irina. Irina az a vámpír, akit én változtattam át. Honnan került ez ide? Dühösen néztem rá. Remélem, érti a célzást. Irina még egyszer a sírba viszel ironikusan. Elméletileg már halott vagyok. Kivonultam a konyhából. Irina lenézően nézett rám. Ha ki mer tálalni, magam végzek vele. Felmentem a szobámba és hallgattam. 

-        Mégis ki a fene vagy te? – kérdezett Alice.

-        Irina vagyok, de inkább kérdezzétek azt a nőszemélyt az emeleten. Bella, tudom, hogy hallasz minket. Engem nem versz át – mondta Irina.

-        Hogy érted azt, hogy te magyarázatot tudsz adni erre? – kérdezett Esme.

-        Úgy, hogy tudom miért fagytatok meg. Nyugalom, nem én csináltam – védekezett Irina.

-        Akkor menjünk át a nappaliba. Carlisle nemsokára hazaér. Majd ha ő is itt lesz, elmondod – terelgette Esme a nappali felé.

Na, erre a dologra nem vagyok kíváncsi. Kiugrottam az ablakon és leültem egy fára. Megfutamodok a dolgok elől. Pedig ez nem igaz. Egyszerűen nem akarom átélni, de hát ez a memória. Hiába voltam messze a háztól, mindent hallottam. A fán ültem és vártam. Carlislera pontosan hét és fél percet kellett várniuk. Amint megérkezett, lepakolt, majd ment a nappaliba. Irina bemutatkozott a családnak. Mindent elmondott töviről hegyire. Aztán rákérdeztek a ma délutánra. Ekkor leugrottam a fáról. Akkor értem be, amikor belekezdett.

-        Vannak bizonyos vámpírok, akiknek egyszerre több képességük is lehet. Ezek a vámpírok nagyon ügyesen elrejtik azokat. Amikor nem akarják, hogy bármit is megtudjanak róluk, vagy róla. Létezik olyan vámpír is, aki képes egy egész faj nemzedékét eltűntetni hosszabb ideig. Az egyik ilyen képesség a múlt és a jövő közti utazás. Amikor visszaemlékszik az egyén a múltban történő eseményekre. Ha visszaemlékszik egy hosszabb eseményre, ami rejtély emberi éveiből számára, addig utazik a múltban, míg ki nem deríti. De ha nem akarja kideríteni, akkor csak egyszerűen elfolytja magában. Ezzel megszűnik a két világ közti utazás. A vámpír egyed nem érzékeli azt, amit ti is. Neki olyan, mintha ment volna tovább az idő. Viszont a körülöttük lévő másik vámpíroknak ez olyan érzés, mintha meghaltak volna. Ez történt veletek is. Van egy személy köztetek, aki képes erre. Gondolom nem nagy rejtély, ki az – nézett felém.

Carlisle rám nézett, majd vissza Irinára. Irina bólogatott. Zavart ez a feszült csend. Aztán szépen leesett a tantusz mindenkinek. Carlisle a megbeszélőbe hívott mindenkit. Én sem lehettem kivétel. Leültem a helyemre és vártam. -     Bella nem akarsz mondani nekünk valamit? Netalán a képességeidről? – kérdezett apám.

    -    Carlisle, én csak azokról tudok, amik vannak. Semmiféle más képességemről nem tudok – hazudtam.

    -    Bella hazudsz – morgott fel Jasper.

    -    Talán jobb lenne a fájdalmas és kegyetlen képességeim nézni? Ezt akarjátok, hát oké! Készüljetek fel és utána utáljatok – morogtam.

Vissza kell emlékeznem megint. Vámpírrá válásom vérengzős időszakára és az azutáni évekre.

    „1986. december 9.

A vérengzésem utáni négy év. Négy éven keresztül folyamatosan kínoztam és kegyetlenül játszottam az emberekkel. Hiába álltam le, belül ugyanaz maradtam. Persze az érzelmeim kiválóan elrejtettem. Egyik első képességem. Az érzelmek manipulálása és elrejtése. Olyan voltam, mint egy kődarab. Érzelemmentes, kemény és törhetetlen. Soha nem mutattam ki semmilyen érzelmet. Kivéve a vér utáni sóvárgást. Ha csak ember közelébe kerülök, a torkom fellángol. Olykor el kell mennem vadászni, vagy a tartalékból veszek el. Igen, tartalék. Vagy száz ember volt egy helyre raktározva. Volt olyan nap, hogy teljes félelembe hoztam őket. Sőt, ha dühös voltam, egyenként és kényszerítve ettem előttük. Miután kiszívtam minden egyes vércseppet, ledobtam a földre. Véres szájjal és izzó szemekkel néztem rájuk. Végül otthagytam őket. A második rangosabb képességem a megfélemlítés. Egyszerű nézéssel elérem akármelyik lénynél, hogy rettegjen tőlem. Legyen az földi, vagy mi fajtánkbeli, esetleg vérfarkas. Harmadik fő képességem a múltbeli utazás. Olykor visszamegyek egy-egy napra és végigpörgetem magamban. Ezzel adok magamnak gyilkolásra okot. A sok fájdalom, amit kaptam emberi éveimben, kihozza belőlem. Ezeket használom nap, mint nap. A sok más képességem mellett. Vagy ezerféle képességem létezik.” A látomás ezzel véget ért. Hirtelen elgyengültem. Az utazások, főleg a hosszabbak, mindig kimerítenek és hihetetlen, de rosszul leszek. Még egy vámpír is ettől a kicsitől rosszul lesz.  A lábaim felmondták a szolgálatot. A látomásból Edward eszmélt fel és jött oda hozzám.

 - Ne segíts. Megy egyedül is. Csak elfáradok ettől – toltam el.

- Bella, engedd. Ne légy már ilyen makacs – mondta.

Újra segíteni akart, de én nem engedtem. Eltoltam magamtól. Persze őt ez nem érdekelte. Felkapott a karjaiba és felvitt a szobámba. Lefektetett az ágyamra, majd fölém hajolva aggodalmasan pillantott végig az arcomon.

   - Muszáj úgy bánnod velem, mint egy játék babával? – csattantam föl mérgesen. Utáltam, ha gyengének vélnek. Mindez az emberi törékenységem következtében alakult ki bennem.

    - Neked pedig muszáj állandóan bunkónak lenned? Fájna, ha néha érzelmeket is meg-megvillantanál? – szavai érzéketlenül csengtek, gesztusai azonban szeretettel voltak telve. Talán észre sem vette, de ujjaival bőrömön körözött. Már rég nem simogatott meg senki sem. Persze mindezt én akartam, de most rá kellett jönnöm, mennyire is hiányoznak ezek a dolgok számomra. Edward tekintetét az enyémbe fúrta, miközben arcával közeledett felém.

    - A kihívások az igazi férfiaknak valók – suttogta érzékien, majd szája találkozott az enyémmel. Egy másodperc erejéig megdermedtem, vártam Godrick arcának felbukkanását az emlékeimben, de mindez elmaradtam. Csak vágyat éreztem a csók folytatására. Edward lágyan ízlelni kezdte ajkaimat, minek hatására apró nyögések törtek föl belőlem. Karjaim önkéntelenül kulcsolódtak nyaka köré, még közelebb húzva őt magamhoz. Átvettem tőle az irányítást, s nyelvemmel befurakodtam ajkai közé. Hamar kapcsolt, s a következő pillanatban nyelveink már heves csatározásban voltak egymással. Minden egyes másodperc elteltével szívem közelebb került a jégből való kitöréséhez, az újbóli dobogás nélküli létezéséhez. De ahogy ez lenni szokott, aki nagyot álmodik, nagyot is zuhan. Edward hirtelen eltaszított magától, s kiszabadulván karjaimból, már az ajtó előtt állt. Hajába túrva próbálta szabályozni légzését, s talán a lelkében lezajló csatározásokat is.

- Nekem menyasszonyom van – suttogta mindezt –talán csak maga számára, mintegy emlékeztetőül – maga elé, majd távozott a szobámból. Ott hevertem az ágyon tehetetlenül, ugyanakkor dühösen és csalódottan, és éreztem, hogy ismét hatalmasat zuhantam az elképzeléseim világából a kőkemény valóságba. Gyűlöltem, hogy ennyire naiv voltam ismételten, s menekülni akartam leginkább magam elől, így lementem a nappaliba a többiekhez. Nagyban beszélgettek rólam és az előbbiekről, majd amikor beléptem, elhallgattak. Végignéztem minden egyes családtagon. Kikapcsoltam minden képességem és úgy néztem rájuk, mint aki mentem sírni kezd. Mindegyikük szemében különböző érzelmek suhantak át. Alice tekintete sajnálatot tükrözött. Carlisle és Esme mérges és csalódott képet is vágtak. Rosalie hozta a szokásos formáját. Jasper átérezte az érzelmeim. Emmett elképedt. Inkább visszamentem a szobámba, ahol legalább nem kell elviselnem mások sajnálatát, és befeküdtem az ágyba. Olyan fájdalom járta át a szívem, mint még soha. Fogalmam sincs, mi lett velem. Vissza kell húzódnom a valódi érzelmeimbe. Fel kell vennem a hideg, érzelemmentes álcám. Nem omolhatok össze. Megint nem. Konkrétan nem emlékszem, mikor volt, pedig időpontokban pontos vagyok.  

     „Már nem bírom tovább. Több mint száz év. Száz éve élek és nem bírom elviselni. Már nem elég az, amit kapok. Már nincs semmi, ami felkeltené az érdeklődésem. Már nem látom értelmét embert ölni. Napokig fekszem az ágyban és nem eszem. Mások szerint rossz rám nézni. A bőröm sápadt lett, a szemeim karikásak és teljesen feketék. Már erőm sincs felkelni. De ennem kell. Én vagyok az uralkodó. Nekem mindig jó formában kell lennem. De ha csak ránézek egy emberi lényre vagy bármilyen állatra, elfog az undor. El fogok fogyni.”

Akkor is teljesen összetörtem. Nem bírtam az életet. Nem vagyok törékeny ember és akkor sem voltam. A hátamra fordultam és kinyitottam a szemeim. Ha nem eszem hamarosan, erőm sem lesz. Keresgéltem egy olyan ruhát, ami a vadászathoz illik. Úgy is szakadt lesz. Miközben keresgéltem, Edward hátulról elkapott és becsukta a gardrób ajtót. Nekinyomott a falnak és a nyakam kezdte csókolni.

-        Edward, állj le. Az előbb még zavart, hogy menyasszonyod van – fintorogtam.

-        Már nem érdekel – motyogott.

-        Engem meg érdekel. Két hónap múlva összeházasodtok, nem? – kezdtem bedühödni.

-        Bella… - kezdett bele, de elhallgatott.

Túl nagy volt a csend mögöttem. Hallottam halkan csukódni az ajtót. Fogalmam sincs, mi van velem. Már nem ugyanaz vagyok. Kezdek olyan lenni, mint aki régen voltam. Így aztán ruhát sem választottam, csak kiugrottam az ablakon és vadásztam. Már a ház felé jártam, amikor érdekes hangok ütötték meg a fülem.

- Azt mondod, hogy te vagy Bella apja? – kérdezte Carlisle meglepődve…