3. fejezet

Sziasztok! 
Itt a 3. fejezet nem bírtam várni holnapig. 
Remélem mindenkinek tetszik ez a rész is. 
Kommenthatár 8 

3.

Carlisle az ebédlőbe hívott minket. Mindenkit leültetett az asztalhoz, majd belekezdett.

-           Bella, amire készültök, kész őrültség. A Volturi erős. Aro nem hagyja annyiban. Tud róla biztosan, hogy mit szervez a barátod. Tudod, hogy a családunk a Volturi régi barátja. Ne rúgd fel ezt a barátságot, mert egy barátod megkért rá – mondta.

-            Apa, én nem félek tőlük. Egyszer győztek le engem. Túlerőben voltak. A csapatom szét volt szórva. Kevesen voltunk és legyőztek. Mind a hárman rettegnek tőlem. Ha meghallják a nevem, elfogja őket a félelem. Nem ismernek eléggé – néztem a szemeibe.

-           Igazad van Bella. Mi sem ismerünk eléggé. A családból senki sem akar a halálba menni. Ezt úgy értem, hogyha te is elmész, a Volturi tudni fogja, kiket kell még megölni. Vedd számításba azt is, hogy ők mindent tudnak. Tudják, hogy velünk élsz – magyarázott Rosalie.

-           Bella, kérlek szépen, ne csináld. – Nézett rám Alice.

-           Gondold át Bella – mondták szinte egyszerre.

Dühbe gurultam. Minek próbálnak lebeszélni, ha úgysem hátrálok meg?

-           Nem teszek le róla. Erről többet hallani sem akarok. Ja, és még egy dolog: senki se akadályozzon meg, mert nem állok jót magamért – fenyegettem meg őket.

Azzal kivonultam onnan. Egyenest Emilien felé vettem az irányt. Háromszáz év. Háromszáz évnyi temérdek idő. Semmit nem tettem. Semmit magamért. Most itt van ez a lehetőség és kihagyom. Na, azt már nem. Tovább fogom magam képezni és leverjük őket. Ez így is lesz.

-           Veled megyek – jelentettem ki.

-           Nagyszerű. Akkor én nem is zavarok tovább. Megyek és szólok a többieknek. Egy hét múlva jelentkezem. Viszlát, Bella – köszönt el.

Akkor egy hét múlva. Raktároztam el az információt magamban. Bementem a szobámba és kiültem az erkély korlátjára. Szinte éreztem, hogy van valaki a közelemben és nem is tévedtem. Megéreztem Edward jelenlétét.

-           Mióta vagy már itt? – kérdeztem.

-           Beszélni akarok veled – mondta közömbösen.

-           Hát, akkor kezdj bele – mondtam.

-            Nehogy azt hidd, el is engedünk vele. Nem mész el harcolni a Volturihoz. Tiszta öngyilkosság lenne. Én nem akarom, hogy menj. Féltelek téged. Bár utállak is, de féltelek – mondta.

-           Köszönöm. Nagyon, hogy is mondjam, kedves vagy – fintorogtam.

-           Bella… - morgott.

-           Hírtelen milyen fontos lettem én itt mindenkinek. Ha jól emlékszem, utáltok – morogtam vissza.

Többet nem beszéltünk. Elindult lefelé. Ő volt a meggyőző ember, akarom mondani vámpír. Hát egyáltalán nem győzött meg. Egyszer csak Carlisle termett mögöttem.

-           Beszélhetünk? Négyszemközt? – kérdezte.

-           Persze, menjünk – ugrottam le a korlátról.

Bementünk a dolgozószobájába. Leültünk mind a ketten. Én csak néztem rá, míg összeszedte a gondolatait. Aztán belekezdett.

-           Bella, kérlek szépen, gondold át. Tudomásul vettem, amit mondtál. Tudom, hogy halálosan komolyan gondoltad a fenyegetésed, de arra kérlek, gondolj Esmére és rám. Aztán ott vannak a többiek. Alice szinte imád téged, Jasper próbál viszonyulni az érzelmeidhez, Emmett jókat nevet rajtad. Hiányolni fog, ha elmész, vagy netalán elbuksz. Rosalie nos, ő egészen máshogy viszonyul hozzád, Esme a lányaként szeret, mint ahogy én is. Gondold át, Bella. – fejezte be.

-           Apa, nézd, amióta veletek vagyok, szinte semmit sem csinálok. Kell nekem ez. Kitudja, lehetséges, hogy én leszek a királynő – mondtam.

-           Tégy úgy, ahogy jónak látod – mondta végül hidegen.

Sohasem láttam még őt velem szemben ridegnek. Mindig melegszívű volt és kedves. Most meg átment hidegbe. Kiléptem a szobából és egyenest a fürdő felé vettem az irányt. Bár nekünk vámpíroknak nincs szükségünk tisztálkodásra, mégis csinálom monoton háromszáz éve. Megengedtem a vizet és vártam. Amikor teljesen tele lett a kád, elmerültem benne. Egy órán keresztül áztattam magam. Szinte mindenki csinálta a dolgát. Túlságosan is csendesek. Ez Emilien látogatása miatt van és a döntésem miatt is. Miután eleget áztam, megtöröltem magam és egyenest a szobámba mentem. Felvettem a kedvenc ruhámat. Egy párducmintás ujjatlan felsőt, meg egy kis nadrágot. Színben passzoltak egymáshoz.

Behuppantam az ágyba. Milyen jó lenne aludni! Kizárni a külvilágot és az álmok mezejére lépni. Kopogtak az ajtón.

-           Nyitva – szóltam.

-           Bella kérlek, ne csináld – kért Edward.

-           Még mindig ez a téma? – morogtam.

-           Őrültség, amit elkövetsz – folytatta.

-           Megmondtam, nem? Ha az utamba álltok, megöllek titeket. Nem érdekel – dühödtem be.

Hírtelen magamon találtam. A nyakam szorította. Egy újabb emlék borította be az elmém.

    „1922. május 4.

Az ágyban fekszem teljes nyugalomban. Godrick nincs itthon. Éppen félálmomban voltam, amikor hazajött. Első útja hozzám vezetett. Felrángatott az ágyról és megütött. Aztán ledobott a földre. Majd két órás ütlegelés után abbahagyta. Amikor kijózanodott, bocsánatot kért. Látszólag megbocsátottam neki. Másnap reggel már megint ugyanolyan állapotban volt. Reggel öltözködtem a hálóban. Bejött hozzám és megerőszakolt. Nem sírtam, nem volt miért sírnom. Azt a napot azonban végigsírtam.”

Itt megszakadt a kép. Edward szemeiben fájdalmat láttam. Fájt neki az, amit látott. Hiszen nem volt ott. Nem is ismert. A következő pillanatban engedett a szorításán. Szinte le tudtam volna lökni magamról, de nem tettem. Csak hagytam, hogy nézzen. Egy darabig néztük egymást. Aztán az ajkait az enyémekre helyezte. Viszonoztam a csókját. Olyan lágy és finom… „Nem Bella, hagyd ezt abba. Nem kötődhetsz hozzá.” Szidtam magam gondolatban. Eltoltam magamtól.

-           Menj el – mondtam.

-           Nem, ezt meg kell, beszéljük. Én azt hiszem, érzek irántad valamit. Valamit, ami tele van gyűlölettel és szeretettel egyszerre – mondta.

-           Nem. Nem szerethetsz. Én gyűlölök minden olyan vámpírt, aki engem szeret. Kivéve Esmét és Carlisle-t – mondtam idegesen.

-           Hát, ha ezt szeretnéd. Akkor gyűlöljük egymást. De kérlek, próbálj meghalni ott, jó? Elegem van belőled – utálkozott.

Szó szerint kidobtam a szobámból. Hogy lehet valaki ennyire egy…

 A továbbiakban csak vártam a hajnalt. Amikor kezdett megvilágítani az első napsugár, én már felöltözve kint ültem a teraszon. A napsugarak cikáztak a bőrömön. Megvilágítottak és úgy csillogtam, mint egy disco gömb. Milyen jó is volt érezni a meleget a bőrödön, beszívni azt a bizonyos D-vitamint. Régen sokszor a napon ültem és csak gondolkodtam vagy a tájat néztem. Az agyamat ellepte az a bizonyos emlék.

   „1920. szeptember 18.

Kint ülök a verandán. A nap melege átjárja a testem. Godrick ma egész normális volt. Végre egyszer az életben tudtam beszélni vele. Semmi különösről, csak az időről. Nem vagyunk annyira beszélő viszonyban. Viszont most kimondottan örülök neki, hogy egyedül ülök itt és süt a nap. Felemelő érzés.”

Hát igen. ’ Azok a szép napok’. Ironizáltam gondolatban. Komolyan létezik olyan, hogy egy vámpír magával beszélget? Egy vámpíroknak kifejlesztett pszichológiailag elzárt elmegyógyintézetbe kéne száműzetni magam. Eleinte bosszantott, hogy nem érzem a napot, de hát ez ezzel jár. Szinte semmit sem csináltam egész nap. Na, jó, a semmit az azért túlzás, elmentem Alice-szel vásárolni. Még ki se nyitott a pláza, de már ott dekkoltunk hajnali hatkor. A plázák általában hét órakor nyitnak ki. Szerinte elsőnek kell mennünk, mert elkapkodják a legújabb kollekciókat. Vagy egy órányi állás után végre bemehettünk. Jó pár ruhadarab felpróbálása és megvevése után egy ékszerboltba mentünk. Alice egy arany nyakláncot talált, ami szerinte tükrözi a szívem. 

A szív egyik fele, amelyik sima volt, a behegedett felem volt. Az a felem, ami a belül szunnyadó Bellát takarta. A másik, ami töredezett volt, az a mostani énem fedte fel. Törött és gubancos, ugyanakkor összeforrt. Alicenek igaza volt. Teljesen tükrözte a valóságot. Megvettük a láncot és hazamentünk vagy ötven táskával. Otthon a többiek szívbajt kaptak. Legalábbis a ruha nagy része Alicé volt. A másik fele meg az enyém. A többi napban csak lézengtem otthon. Segítettem Esmének, olykor Carlisle-nak is. Még Emettel is bunyóztam egyet. Szegényke alul maradt, de azért engedtem neki. Majd a hét végén megjelent Emilien. Egyenesen én nyitottam ajtót.

- Hát itt vagy. Sikerült beszélned a többiekkel? – kérdeztem.

- Sikerült. Mikor indulhatunk? – türelmetlenkedett.

- Azonnal. Elköszönök még és mehetünk is.

Egyesével elköszöntem mindenkitől. Bár nem örökre megyek el, csak több hétre, mégis mindenki úgy csinált, mintha sohasem térnék vissza. Utoljára Edwardot hagytam. Kopogás nélkül nyitottam be hozzá. Épp az ágyon feküdt.

-           Búcsúzni jöttem – mentem közelebb hozzá.

-           Hát akkor búcsúzz – mondta érzelemmentesen. Fájt, hogy ennyire közömbös felém. Tudtam, hogy semmi jogom sincs szemrehányást tenni neki, mégis valami belül mardosott. Csalódottság? Kétségbeesés? Félelem? Talán mindez együttvéve.

-           Edward, muszáj ezt eljátszanunk? – hangom belenyugvón csengett. Semmi kedvem nem volt egy újabb veszekedésre. Egyszerűen csak kellően el akartam búcsúzni tőle. Bár hogy lehet kellően búcsút venni olyasvalakitől, ki a világot jelenti számodra?

Edward hirtelen felugrott az ágyról, s elém lépkedett. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk egymással, én pedig elvesztem azokban a feketén fénylő szemekben. Ezt a pillanatnyi megingásomat használhatta ki, ugyanis testével a legközelebbi falhoz szorított, karjaimat pedig a fejem fölé helyezve tartotta kezei szorításában. Felháborodtam viselkedésén, ugyanakkor lélegzetelállítóan szexinek is találtam a helyzetet. Erről zihálásom is ugyancsak árulkodott. Pillantását végighordozta arcom minden egyes négyzetcentiméterén, végül megállapodva ajkamon. Egy különös érzés száguldott végig a testemen arra a gondolatra, hogy megcsókolhat. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy szája érinti az enyém, aztán nyelve még beljebb kérezkedik, mígnem találkozik az enyémmel. Láttam, hogy arca közeledik az enyémhez, s már felkészültem az eufóriát kiváltó csókunkra, mikor is Godrick arcképe feltűnt a gondolataimban. Lejátszódott bennem kárörvendő mosolya, melyet minden egyes kegyetlen verésem előtt viselt a pofáján, s ezzel a rózsaszín köd elillant, én pedig felébredtem. Eltaszítottam magam Edwardtól, s sietve visszamentem Emilienhez, hogy azonnal elindulhassunk, de az iménti képek még éltek a fejemben. Forks egy eldugott helyén fogunk gyakorolni. Több mint húsz perc alatt odaértünk. Reggeltől estig gyakoroltunk. Egy rendes ember már ettől kifulladna. Én még mindig bírom, és ahogy látom, Emilien is. Így hát három héten keresztül ezt csináltuk. Mindegy volt a napszak. Elmentünk vadászni is néha és utána hozzáláttunk a gyakorlásnak. Három hét után idejét láttam hazamenni. Amint beléptem a Cullen villa ajtaján, nekem csapódott egy lány. Valami vörös hajú és alig lehetett több mint ötven éves. Amint meglátott, hátrálni kezdett. Tehát felismert, vagyis hallott rólam. A többiek mosolyogva jöttek hozzám. Egyedül az a lány fintorgott. Dühös lettem. Jasper érzékelte a dühöm és próbált lenyugtatni. De nem ment. Egyszerűen nem. Esme és én a konyhában beszélgettünk elég sokáig. Mindenről beszámoltam neki. A gyakorlásról és többi dologról is. A szobámba igyekeztem, ám ami ott várt, teljesen meglepett…